Egyedül

2007 augusztus 18. | Szerző: hujanidi |

 Mindenki szerint boldog vagyok, vidám, mosolygós, erős, kitartó stb. Sok barátom van, sok haverom van. Nem bírom elviselni, ha vki nem kedvel, hacsak én ki nem állhatom az illetőt, akkor nem érdekel. Mindenki csodál, “tisztel”, “elájul tőlem”, h hova jutottam, mit értem el. Pedig még semmit. Szinte. Tényleg olyan nagy dolog,hogy egy kicsike faluból egyetemre jöttem? Végiggürcöltem, egyre inkább a megélhetésemet kellett előtérbe helyeznem, nem a tanulást. Érzem, hogy mennyi mindennel le vagyok maradva, ezeket nem tudom megtanulni egy év alat… Ezért félek a felelősségtől, ezért nem tudom mi lesz egyetem után, ezért nem merek orvosi munkában gondolkodni, csak vmi olyanban ami nem érinti közvetlenül a betegeket. Bármennyire szeretnék néha, nem tudok fájdalmat okozni az embereknek, pláne nem fizikait. Szavakkal sikerülni szokott, ami után meg bánkódok 3 napig.

Jó vagyok, kedves, aranyos, önfeláldozó, legtöbbször másokat teszek magam elé. De meddig tudom áltatni még magam? Időszakos kitörések vannak. Amikor egyedül vagyok, nincs más ami/aki elvonja a figyelmemet a nagyszerű-keserves életemről. Mert mennyire nagyszerű, hogy egy tök szép, jó helyen lakhatok, egyetemista lehetek, van egy csomó barátom, a családom mellettem áll és ennyi. És mennyire keserves, hogy a barátnaim amint párt találnak eltűnnek. Persze én megértő vagyok, ez így természetes. Aztán a szakítás után jöhetek megint én a képbe, akinek van egy válla, van egy-két délután-estéje, és fontosnak tartja a barátait, de lehet csak azért mert képtelen egyedül lenni. És milyen keserves, hogy van még pár hónapom ebből  a szuper helyből,ahol élhetek, aztán kilátásom sincs merre tovább. Persze küzdök, két éve egy lehetséges majdani állásért, ami most kiderült, hogy feleslegesen, mert nem lesz. Persze nyitva van a szemem, keresek másikat, folyamatosan háromfelé szakadok. A családom… Talán az ő problémájukat is csak én erőltetem magarmra. Talán nem kellene törődnöm azzal, hogy mi lesz az öcsémmel, hogy nem jön ki a szüleimmel, és ők sem egymással hosszútávon.

Igen, nagyszerű élet. Mert én erős vagyok, meg kemény. Megtudom keményíteni magam kb 3 hónapra. Csivitelek mint egy fecske, hogy mennyire jó! Egyedülálló vagyok, a szüleim nem szólnak bele a dolgomba, és más sem. Mert a férfiak annyira hülyék. Központi téma egyedülálló barátnők között, még akkor is ha érzed, hogy ezzel csak könnyíteni akarsz a dolgaidon, az érzéseiden, a szükségleteiden. És igen, segít meggyőzni magad egypár napig arról, hogy mennyire is jó az egyedüllét. És mikor előjön az éned, amit próbálsz megtagadni, akkor is erős vagy és kemény, és próbálsz neki ellenálni, mert neked így jó, ahogy van. Nincs szükséged semmi többre, csak arra, amit meg tudsz szerezni, amire esélyed sincs, arra nincs szükséged. Próbálod mosni az agyad. Rájössz, hogy mennyire nyomorultul átvágod magad. De ez segít… Az örökös önsajnálat, reménykedés, várakozás sem jobb. Jah, hogy tenni kellene – mondják az okos barátnők. Akiknek minden az ölükbe pottyant, olyan jól tudnak tanácsokat adni! Azt hiszed irigy vagy, be is vallod, hogy az vagy. De nem rosszindulatú. Hisz együtt örülsz mindegyik barátnőd minden új kapcsolatának, nyaralásának stb, vagy nem. Akkor te vagy a bunkó, irigy, önző. És szeretnél tényleg elhatárolódni, bezárkózni, bunkó lenni mindenkivel, nem engedni közel senkit, nem mutatni semmit magadból. Vagy csak túl sok dr. House-t nézel?
Mind1. Elég az önsajnálatból. Dolgod van. Munkára fel! Mert erős vagy! És milyen szép, hogy mindent önerődből érhetsz el…