Az előző gondolatfolyamot múltkor megszakította mostanában oly nemtörődöm-figyelmetlen, de egyébként egész rendes szobatársam. Most új kezdődik.
Egész régóta ez az Ady-vers jár a fejemben:
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
Igazán nem tudom, honnan jött. Se ősz, de vijjogó-partner… Ellenben van gyönyörű tél. Volt lélegzetelállító fehérség, főleg fent a hegyen. Érintetlen, ragyogó, mértéktelen. Van vidámító napfény már két napja. Nem vagyok őrült szerelmese a Napnak, jobban szeretem a félhomályt, gyertyafényt, hideget, de tegnap és ma csak mosolyt csalt belém az ahogy sütött, világított, kacsintott be a függönyünk mögé.
És van újra béke. Két nap mosolyszünet után most újra beszélünk, nevetünk, filmezünk a barátosnémmel. Zavar, hogy nem tudom, mi volt a baj. Nem akarom megkérdezni, nem akarom, hogy tudja, h érdekel. Talán ezzel gyengébbnek tűnnék?